most éppen ez

The Queen’s Gambit: a sorozat, amit százszor láttál már, de mégse bánod meg, ha megnézed

2020. november 20. - dividum

A Queen’s Gambit, vagyis A vezércsel, a Netflix új, hétrészes minisorozata elég jó érv amellett, hogy miért alakultak ki a filmes klisék: mert működnek. Igaz, hogy ettől kiszámíthatóvá és elcsépeltté válhat a cselekmény, de időnként pont ez az, amire a nézőnek szüksége van – mint egy jó meleg plédre télen –, és meggyőződésem, hogy a sakkmesterré váló lány története a tradicionális felépítése miatt fog tetszeni sokaknak.

queensgambit1.JPG

Szögezzük is le az elején: sakkjáték talán még sosem volt ilyen izgalmas. Bombaként ketyegő óra, halántékon lecsorduló izzadság, reflektorfény, lélegzetvisszafojtás – minden van itt, amitől elhihetjük, hogy élet-halál küzdelmet látunk, és nem kötött kardigános introvertáltak sportját.

A sport- és életrajzi filmek összes drámai fordulatát felvonultatják: a nehéz gyerekkorú főhős a semmiből, a nincstelenségből kitörve indul meg a siker útján. Ez az egyetlen esélye a kitörésre, ezért egy lapra tesz fel mindent. Diadalmenet diadalmenetet követ, hogy aztán egyre nagyobb akadályokkal kelljen szembenéznie.

A győzelmet mindig mélypont követi, a mélypontot pedig mindig győzelem, és ez a hullámvasút ugyanúgy ráilleszthető a sakkra, mint a magánéletére.

A sorozat viszont kiemelkedik a középszerűségből azzal, hogy a jól ismert receptet több fronton is igyekszik elfedni. A produkciós minőség magas, minden képkockájáról süt az igényesség. A Netflix nem sajnálta a pénzt a díszletekre, a korabeli ruhákra, amikből ráadásul jó sok van, a cselekmény pedig van annyira pörgős, hogy sehol se időzzön el túl sokáig, így ritkán kell ugyanazokat a belső tereket néznünk. Amiben még egyértelműen lekörözi az old school életrajzi filmeket, az a képi világ, ami egyszerre bátor és trendi. Nem finomkodtak, bátran letekerték a színeket, és olyan vintage szűrőt adtak az egésznek, hogy tényleg az ’50-es, ’60-as években érezzük magunkat még akkor is, ha mindent digitális kamerával vettek fel. A szereplők megvilágítása néhol már megmosolyogtatóan drámai: bizonyos jeleneteknél annyira sötét van, hogy jóformán csak a színészek sziluettjét látjuk.

Ez az a sötét kinézet, ami mostanság olyan trendi, és amivel – az igényességen túl – érezhetően súlyt akartak adni a történetnek. Félreértés ne essék, ennek ellenére ez a sorozat elsősorban a szórakoztatásról szól, közel sincsenek akkora mélységek, mint azt időnként láttatni szeretnék. Karakterközpontú, de a sodró cselekmény ritkán engedi, hogy a sorozat lélekelemzésbe forduljon.

A főszereplőnek is csak a zseniális Anya Taylor-Joy (Beth Harmon) játéka ad extra dimenziót, és nem lepődnék meg, ha a forgatókönyvből ez eredetileg hiányozna. Annyi biztos, hogy nélküle és a többi színész játéka nélkül nehezebben feledkeznénk el arról, hogy ezt a történetet tulajdonképpen csomószor láttuk már.

queensgambit2.JPG

Előjönnek olyan témák, mint a nőiség, az anya-gyerek kapcsolat, a szexualitás, a függőség vagy hogy mit jelent a siker. Egy fejbiccentést megér, hogy foglalkoznak ezekkel, de igazán egyikről sem mondanak olyat, aminek komoly jelentősége lenne. Főleg a függőség bemutatása nagyon felszínes, ami inkább csak a „meg nem értett, önpusztító zseni” kliséjét erősíti, és csak azért került be, hogy fokozza a drámát. Ugyanakkor a feminista témákkal meglepően jól bánnak, valahogy organikusan szövődnek a cselekménybe. Üdítő volt látni, hogy nem jellemhibaként tálalták, hogy a főszereplőnek több férfi is volt az életében, és kortársaival ellentétben nem házasodott meg és szült gyereket rögtön az érettségi után.

Ha van antifeminista filmes toposz, akkor mondjuk a manic pixie dream girl kliséje tutira az: talán ismerős, mikor egy lánynak csak annyi a szerepe a sztoriban, hogy a főhős férfinek segítsen elérni a céljait, aztán többé nincs is rá szükség. Nem vagyok filmelméleti professzor, de a Queen’s Gambit lehet, hogy megteremtette a manic pixie dream boy-t, rögtön többet is, akik csak arra jók, hogy a főhőst átlendítsék az akadályokon. Elsősorban Dudleyra, akarom mondani Harry Beltikre, vagyis Harry Mellingre gondolok, aki a megyei szinten megrekedt sakkbajnokot alakította, de talán ugyanez megáll az igazából szerelmes kisfiúra is, akarom mondani Benny Wattsra, azaz Thomas Brodie-Sangsterre, aki az országos szintig jutott a sakkban.

A sorozat egyébként egy regényen alapszik, és bár úgy működik, mint egy önéletrajzi alkotás, nincs valóságalapja. Ez azt is jelenti, hogy a történelmet elég rendesen meghamisítják, például azzal is, hogy egy nőt tesznek olyan – egyébként történelmileg jól dokumentált – közegbe, amit akkoriban még inkább a férfiak domináltak. Érdekes belegondolni, hogy mekkora felháborodás lenne, ha ugyanezt egy népszerűbb sporttal, a focival vagy – tudom is én – a baseballal tennék meg. Jobban belegondolva viszont lehet, hogy egyenesen szívmelengető lenne megnézni, ahogy a magyar válogatott sorra nyeri a 40-50 évvel ezelőtti világbajnokságokat, még ha tudnánk is, hogy ez csak egy tündérmese.

Ahogy a romantikus filmek happy endje is azon múlik, hogy mikor marad abba a film – a házasságnál vagy a válásnál –, úgy itt is érezzük, hogy ez csak a készítők kegyein múlik, mert a dolgok nem állnak túl jól Beth számára (alkoholizmus, gyógyszerfüggőség stb.). Meg lehet nézni, hová jutott a valóban létező sakkzseni, Bobby Fischer, és akkor megállapíthatjuk, hogy mégse akkora baj, hogy a függőséget és a mentális egészséget ilyen felszínesen kezelték. Elvégre ha rosszul akarjuk érezni magunkat, majd benyomjuk a híradót. Néha, egy hideg téli napon meg tényleg nem kell több, csak egy jó meleg pléd, meg az, hogy beleképzelhessük magunkat valaki szerepébe, aki nem ismer lehetetlent, és a puszta akaraterejével a világ egyik legjobbjává válik.

Dirk Gently, a sorozat

Amit akkor is nézel, ha először semmit nem értesz belőle

David Lynch nyilatkozta nemrég egy interjúban, hogy „a kábeltévé az új művészmozi.” Ezzel sokan vitába szállnának, de annyi biztos, hogy a mozi most nem a kísérletezésről szól. Amerikában fénykorukat élik a sorozatok, tavaly például 455 széria futott a tévében és a streaming-szolgáltatókon, és ebben a reality show-k benne sincsenek. Ennyi sorozat nem ment még soha, és ez a szám idén csak nőni fog. Akkor jöttem rá erre, hogy a Peak TV korát éljük, mikor elkezdtem jegyzetelni, hogy milyen friss premierekbe kéne belenézni, és egyszerűen fel kellett adnom, mert ennyi idő a világon nincs.

dirkgently.jpg

Szerencsére a Dirk Gently's Holistic Detective Agency-nek adtam esélyt, pedig a BBC America egyik sorozatáról van szó, amely csatornáról azt se tudtam, hogy létezik. Valóban nem is nézik sokan, egy eldugott kábelcsatorna lehet, a Dirk Gently részeit például 200-300 ezer ember nézte; ez még magyar viszonylatban is siralmas lenne. Tartottam tőle, hogy – nézők hiányában – valami kis költségvetésű, egy-két helyszínen játszódó, félamatőr sorozatról lesz szó, amit Elijah Wood is csak azért vállalt el, mert már nagyon rég volt a Gyűrűk ura, és kellett az aprópénz. És az a durva, hogy nem erről van szó.

Olyan lendületes, olyan szórakoztató, hogy azt a nyolc részt rövid idő alatt végig kellett néznem. Abszolút filmes a képi világ, de mellé akkora agyfasz az egész sorozat, hogy olyat régen láttam. Mozifilmként, két órában eleve nem működne, és már az előkészületi fázisban elutasítaná a stúdió. A készítő, Max Landis a filmes világból érkezett, az ő életműve elég vegyes és minőségileg igencsak hullámzó, de azért tisztelet jár neki, hogy Douglas Adams novelláját kellő bátorsággal írta át. Sok minden nem is maradt a forrásműből, csak maga a szemlélet, hogy itt aztán bármi megtörténhet.

Emiatt a Dirk Gently nem fog mindenkinek tetszeni. Túl komplex, túl nyakatekert, a humora száraz, a hangulata szürreális, a cselekmény véres. Nem kiszámítható, és több rész kell, mire összeáll, miről is szól. De hát ez nem is baj. Végre valami, ami nem akar mindenkinek szólni. Végre egy eredeti ötlet, ami önmagához akar hű lenni, és a készítői víziót tükrözi, nem a fókuszcsoportok ízlését. Megmutatja, hogy egy sorozat több is lehet annál, mint amit eddig gondoltunk a műfajról.

A sorozat megkapta a 2. évados megrendelést a csatornától, szóval úgy tűnik, ilyen kevés nézővel is megérte nekik elkészíteni. Ez pedig azt jelenti, hogy innentől kezdve mindent lehet, nem kell nagy számokat villantani a fennmaradáshoz. Lehet vadulni, jöhetnek az eddig fiókban heverő művészi elképzelések, mert ha valamikor, akkor most a tévé vevő erre. Nem véletlen, hogy maga David Lynch sem egy új filmmel tér vissza. Nem is akar, de ami szomorúbb: valószínűleg nem is tudna. Lynch öreg bútordarabnak tűnne az animációs filmek és a világpusztító kasszasikerek közt, az ő hangja szimplán eltűnne a zajban. A kábeltévén visszatérő Twin Peaks viszont nagyon úgy néz ki, hogy megkapja a figyelmet, amit megérdemel.

Egy fontos Marvel-történetszál, amit talán észre sem vettél

A Marvel filmjeiről mostanra mindenki hallott már, ami nem véletlen, mivel egy nagyon sikeres üzleti modellt építettek fel 2008 óta. A marketingesek számára példaértékű lehet, pedig csak azt csinálták meg rengeteg pénzből, ami már a képregényeikben is sikeres volt évtizedeken át. A marveles képregényhősök mindig is átjártak egymáshoz vendégeskedni amellett, hogy önálló sztoriszálakat is futtattak, most ugyanezt csinálják szélesvásznon.

infinity_stones.jpg

Ezt persze csak papíron könnyű átültetni a mozifilmek világába, de mostanra eljutott oda a technika, hogy a szuperhősök bármit megtehessenek a vásznon. Kevin Feige, a Marvel-filmek producere gyerekkorából tudja, milyen érzés a képregényeket teljes rajongással gyűjteni, és mennyivel izgalmasabb az, ha egy cselekményszálnak az egész Marvel-univerzumra nézve következményei vannak. Az egymásba fonódó folytatások koncepciója szerencsésen egybeesett a korszellemmel. Egyébként is sorozatokon függünk, és a figyelmünket annyi szórakoztatóipari termék köti le, hogy az új dolgokkal már nem is szívesen kísérletezünk – pláne, ha fizetni is kell érte. Mennyivel jobb, hogy nem kell három évet várni arra, hogy megtudjuk, mi van a kedvenc szuperhősünkkel, mivel az évi három Marvel-film közül legalább egyben úgyis feltűnik – hiszen minden mindennel összefügg.

A Marvel azonban tudta azt is, hogy a filmek ma már nem érnek véget a stáblistával, hanem folytatódnak az internetes fórumokon, a videómegosztókon és a rajongói wikipédiákon. A szájhagyomány fontos tényező, egy film sikerét nagyban befolyásolhatja, hogy milyen véleménnyel vannak róla a premier résztvevői. Az internetes aktivitáshoz az kell, hogy adjanak is olyan tartalmat, amin – pozitív értelemben – rágódni lehet. A Marvelnél ez a szerep az Infinity Stone-oké lett, amikről nem sokat tudni, de rejtélyesen behálózzák az egész filmes univerzumot. Az egyszeri mozinézőknek talán fel sem tűnnek ezek az itt-ott elszórt infómorzsák, de a hardcore rajongóknak végtelen anyagot szolgáltatnak ahhoz, hogy különféle teóriákat gyártsanak a kövek hollétéről és jövőbeli jelentőségükről.

Olyan sztoriszál ez, aminek filmenként semmi értelme nincs, de ha összerakjuk a kirakóst, már annál több. És ha ez még nem lenne elég, sokan arról is elfeledkeznek, hogy a Marvel univerzuma nemcsak filmekből áll, hanem tévés és netflixes sorozatokból, BluRay-lemezes bónusz kisfilmekből és tie-in képregényekből tevődik össze. Így a Marvel meglépte azt, hogy bizonyos történetszálak annyira töredezettek, hogy nemcsak az egyes filmek, hanem eltérő médiumok közt is szétoszlanak. Ezeket jóformán csak közösségi alapon lehet összerakni, és hát mi több kell az abszolút rajongáshoz, mint az érzés, hogy a szétdarabolt részek összeállnak, mert az egésznek van mélysége, kigondoltsága, és megéri odafigyelni a részletekre. Hogy kiérdemelték-e a figyelmet, az jövőre kiderül, mert várhatóan az Avengers új részében csúcsosodik ki minden, amit eddig sok-sok részen keresztül felvezettek.

Akit ennél részletesebb – és kicsit tudományosabban – is érdekel, hogy például mikor és hol tűntek fel az Infinity Stone-ok, annak itt ez az angolul írt cikkem, amelyből mindent – és még annál is többet – megtudhat a témáról:

"The Marvel Cinematic Universe as a Transmedia Narrative", in: AMERICANA. Vol. XII, No. 1, Spring 2016

süti beállítások módosítása